Kovács Bálint Dániel
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
5.
| 2009.12.19 11:53 | Dokk Szerki -- meo-üzenet | Neversmile
|
| Válasz erre | Az van, hogy már az elsõ két sorral erõsen meg kell küzdenünk:
"Kaptam sokszoros megkeményedést
Mi legyõzni jött testem rendszerét -"
Nem tudok finomabb lenni: nagyon szerencsétlen megfogalmazás ez. Együtt dolgozik benne a fölösleges körülményesség ("testem rendszerét", "kaptam megkeményedést") és a költõinek vélt póz, ami egyrészt ezekben a körülményességekben, másrészt a "mi" névmásként történõ alkalmazása az "ami" helyett. Önmagában a körülményesség, nem feltétlenül negatív dolog. Sok szöveg alkalmazza okosan ezt a fajta modorosságot, ha a tartalom indokolja ezt. Itt azonban nem kifinomult még ez a terjengõsség. Ugyanígy a "mi", bár pöttyet avíttasan hangzik, költõi szövegekben - szerintem - mértékkel alkalmazva megállja a helyét, feltéve, ha nem gondoljuk azt, hogy ez a szó magában költõivé tesz egy szöveget.
Mintha ez a két hiba a továbbiakban is dominálná a szöveget - a szöveg ugyanis rímel, nyilván versként szeretne mutatkozni elõttünk, s nyilván fontos attribútuma egy versnek a rímelés. Nem elengedhetetlen azonban, és ha a rímelés (mint ebben a versben történik) kimerül a megkeményedést/rendszerét, akaratommal/vagyonommal jellegû ragrímekben, amelyek nem igazán alkalmasak a fül gyönyörködtetésére, akkor nem biztos, hogy érdemes ragaszkodni a rímekhez. Avagy érdemes föllapozni egy verstant, belemélyedni. Az ott látottakhoz sem kell aztán mindenáron ragaszkodni. Közhely, de ha másért nem, azért érdemes megtanulni valamilyen fokon ezeket a dolgokat, hogy legyen mit elfelejteni aztán.
Az említett körülményeskedések-modorosságok a továbbiakban is megfigyelhetõk a szövegben. A "test templomáról" ilyen direkten beszélni nem érdemes - ugyanis szakrális kicsengése miatt ez a kifejezés nem mutat jól akármilyen környezetben. Áhítatossága könnyen nevetségessé válik, ha kiszakítjuk eredeti helyérõl és reflektálatlanul használjuk. És ez nem a kifejezés gyengeségére utal, hanem éppen az erejére - ezzel az erõvel óvatosan illik bánni.
Ezen túl a "hasam odvában beleim forognak"-hoz hasonló megoldások vagy a "gerincem nedvét kicsavarták" jellegû kifejezések is sokkal inkább visszatetszést váltanak ki, mint azonosulást vagy esztétikai örömöket. | 4.
| 2009.10.10 13:53 | Dani -- Ühüm
|
| Válasz erre | Jó tanács, ok próbálok akklimatizálódni. | 3.
| 2009.10.10 13:32 | Dokk Szerki -- meo-üzenet | Igéz?
|
| Válasz erre | Dániel, muszáj õszintének lennem: ez rossz vers.
Muszáj õszintének lennem, különben kényelmetlen lenne minden perce az életemnek. Szeretek hazudni, de nem szeretek megtéveszteni. Azért magamról írok, mert arra számítok, hogy úgy veszi: egy költõ, szerkesztõ szól magához, s talán talál a szavaimban, szándékaimban követhetõ (vagy elutasítható) mintát.
A verseket olvasva gyakran elhangzik, hogy "szép": szép vers, szép gondolatok. Esztétikus, ezt is szoktuk mondogatni dolgokra. De itt keveredik két szépség-fogalom, amit a magyar (és talán más) nyelv sem különböztet meg, de a filozófia pl. igyekszik. Nem minden szép dolog tetszetõs. A szépség a költészetben sokszor, ha nem többnyire azt jelenti: õszinte, igazi, valódi. Nem hamis, nem édesített, nem cukros, hanem az, ami a valóság. Földszerû, humuszos. Valami olyasmi, amihez az õszinteség vezet el bennünket.
Ezek veszedelmes fogalmak: ki az õszinte? Az élet nem lehet cukros? Mirõl lehet biztonsággal kijelenteni, hogy "hamis"? Nincsenek kikezdhetetlen definíciók, erõs határú halmazok. A költõ, szerzõ kell, hogy megérezze ezeket a kategóriákat, ezek szerint igyekszik írni, s egyre pontosítja magát, ha észreveszi, hogy a környezete nem feltétlenül érti és érzi ugyanazt, amit és ahogyan õ.
A dokk ilyen kontroll-hely kíván lenni: ha jól csináljuk, amit vállaltunk, jelezhetünk a hangjukat keresõknek, hogy élvezhetõ-e számunkra, olvasók számára, amit õ írt.
A maga versét még nem élvezzük (mindenki nevében beszélek, de természetesen jogtalanul).
Már az elsõ mondatánál érzem, hogy ez a vers nem nekem szól, nem rólam, nem az én világomról, nem az én világomba, nem bírom befogadni: "vihar kélt". Keresem magamban, kitõl tudnám ezt úgy elfogadni, hogy még reménykedem benne, lesz a versben valami, amit meg akarok tanulni, meg szeretnék másnak is mutatni, amirõl azt gondolom, hogy én is írhattam volna, vagy azt, hogy magának sikerült megfogalmaznia azt, amit olyan gyakran éreztem, de elcsípni nem tudtam. Annak a szerzõnek pár száz évvel korábban kellett volna születnie, mint maga.
Ma a maga verse, Dániel, nem igaz, hazugságnak nyilvánul. S azért nem igaz, mert a költõi képei (tehát azok a nyelvi fordulatok, mondatok, szavak, amelyeket csak versben használ, hétköznapi beszédben véletlenül sem), öregek, az átvitt értelmük sem igaz már, konkrétan meg, ha igazak is, MÁR nem izgatnak bennünket. (Van olyan is, képzelje el, ami MÉG nem izgat bennünket, csak hogy a leghamarabb kínálkozó példákat említsem: a szégyeneinkkel és ösztöneinkkel kapcsolatos dolgok. Biztosan tud, mert még van szabad hely a témában: a szeretkezésrõl, a kisebbségi érzésrõl, a gyilkosság-vágyáról, a dühérõl írni valamit, ami felkelti mások figyelmét. Igen, azokról a dolgokról beszélek, amelyekrõl a filmek, a gyors sikerre számító alkotások, ponyvák, egyebek is szólnak. Azok természetesen nem irodalmi igénnyel.)
A szerelemrõl ma úgy írni verset, hogy az érintetlenek számára is megkapó legyen, szinte lehetetlen. Kíváncsi vagyok, tudna-e lángoló, nagy szerelmes verseket idézni, felidézni magában kortárs szerzõktõl. Nem valószínû. De nyilván eszébe jutna Csokonai, Shakespeare, Radnóti, Goethe, Ronsard. Halottak.
Rázza meg magát, Dániel, bátorkodjon: legyen mai. "Ülök egy szirten pirkadatra várva"? Á, ilyen ma nincs, vagy már ne legyen. De van ilyen: "Várok a buszomra, szétrugdalt fapadon". És innen is lehet folytatni, eljutni szerelemig, áhítatig.
Talán maga is átérzi egyszer, hogy nem azért kell szomorkodnunk, mert dolgok, melyek tisztának tûntek, elvesztek. Hanem azért, mert nem vesztek el. Soha, semmi nem veszik el. Csak elérhetetlenné válnak a dolgok. De a vers pl. kikezdhetetlen terepe a reménynek: aki tudja nem szégyellni magát, ma is megidézhet mindent, ami fontos neki, és akik azt hiszik, szabályok, elvárások alapján konstruálható a világ, a költészet, pironkodva, fülüket-farkukat behúzva olvashatják akár a maga romantikus vallomásait is, s el kell, hogy ismerjék: nagy költészet ez.
De ez a siker sincsen ingyen. Alkudozzon magában, mit adna meg érte.
jt | 2.
| 2009.10.08 14:50 | Dani -- BOCS
|
| Válasz erre | Nos a történet szerint egy barokk alkatú kissé cionista lánynak írtam aki kevésbé volt fogékony az antik nyelvezet cirádáira. Célom csupán annyi volt hogy mosolyogjon és a gyermekded stílus beletalált.
Jókat derült, ami kiapadhatatlan örömforrás volt számomra a következõ 3 percben. Amúgy tényleg BOCS, nem gondoltam erre.
Gyerekek semmi zsidózás-buzizás-cigányozás, a felnõttek soha nem mondanak ilyet. | 1.
| 2009.10.08 11:36 | Dokk Szerki -- meo-üzenet | A kövér zsidó macska
|
| Válasz erre | Itt bicsaklik a vers: "Imád érdekes ízeket", pl. így lenne maradna ritmusban: "Imádja a jó ízeket" vagy még így is jobb "Érdekes ízeket imád". Látszik, hogy elsõsorban a rímekkel törõdött, ezt viszont a verse egyéb részeinek kárára teszi, sajnos. Sehogy sem értem pl, hogy miért zsidó a macska (még azt leszámítva is bajos ez, hogy zsidózós-buzizós-cigányozós jelzõkre a dokkon különösen érzékenyek vagyunk). De a már említett "érdekes ízeket" imádni is pontatlannak bizonyul, ahogy a "szobát rombol" is.
Szóval kicsit gyermekded maradt a vers, ami akkor sem szerencsés, ha gyerekvers akar lenni, sõt, azt hiszem, a gyermeki dadogás csak felnõtteknél érhet célt, a gyerekek a felnõttbeszédre éhesen figyelnek bennünket.
jt | 0 |
|
