NAPLÓK: akvamarin Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 02:15 Összes olvasás: 106504| 1124. | [tulajdonos]: Soarest olvasok | 2017-05-19 21:22 | K
ét okból is jobban szeretem a prózát, mint mûvészi kifejezésmódot, a
versnél; az egyik ok személyes, mivel nincsen más választásom: ugyanis
képtelen vagyok versben kifejezni magam. A másik egyetemes, nem pedig –
úgy hiszem – az elõbbi árnya vagy leplezése. Érdemes ezért alaposabban
szemügyre venni, mert az egész mûvészet jelentõségének legbensõbb értel-
mére vonatkozik.
A verset közbensõ állapotnak tartom, átmenetnek a zene és a próza kö-
zött. A zenéhez hasonlóan a verset is ritmikai törvények szorítják határok
közé, amelyek – még ha nem is a szabályos vers merev törvényei – mégis
léteznek, mint korlátok, kényszerûségek, önmûködõ elnyomó és fegyelmezõ
eszközök. A prózában szabadon beszélünk. Beleszõhetünk zenei ritmuso-
kat, és mégis gondolkodhatunk. Beleszõhetünk költõi ritmusokat, és mégis
kívül maradhatunk rajtuk. Egy véletlen versritmus nem hat zavaróan a pró-
zában; egy véletlen prózai ritmus megakasztja a verset.
A prózában benne van a mûvészet teljessége – részben azért, mert a szó
magába foglalja az egész világot, részben azért, mert a szabad szó magába
foglalja kimondásának és a gondolkodásnak minden lehetõségét. A prózá-
ban mindent áttételesen adunk át: a színt és a formát, amelyet a festészet csak
közvetlenül adhat át, önmaga valóságában, bensõséges dimenziók nélkül; a
ritmust, amelyet a zene csak közvetlenül adhat át, önmaga valóságában,
ténylegesen meg nem testesülve, még másodlagosan, az eszmében sem; a
szerkezetet, amelyet az építésznek kemény, adott, külsõdleges anyagokból
kell megalkotnia, mi viszont ritmusok, kétségek, folyamatok és átmenetek
által építjük fel; a valóságot, amelyet a szobrásznak benne kell hagynia a
világban, dicsfény és átszellemítés nélkül; | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
