Mosolyvers



        elnézem azt a rojtot, ott a megkopott ágytakaróm végén
        ahogyan csüggedten nézi a még kopottabb szőnyegem
              s vajon a társaság teszi-e? - nem tudom,
    de mintha elmosolyodnék...

        azon a kis ráncon, amit bevettettél reggel Kedves
                           a párnám ásító ölén,
         ahogyan visszasimítottam hajad kósza tincsét
                s rám nevettél a barna foltos köntösömben
    éreztem, mosolyom kél...

                   a szépségen és a szörnyetegen
                     aki e kopott, apró várban él
                     s nem is értem miért van az,
                   hogy Te mindig csak nevettél:
                     rajtam, a szobán, a világon
    s a mosolyon az arcomon

                  de ott, akkor reggel,
             a kopott ágyrojtról, s társáról
                  egy mosolyomért cseébe
                varázsszőnyegest meséltél
  és már én is én nevettem, kacagtam

      ezer mosolyt viszonoztam
                        de egyben, az utolsóban
                 észrevetted-e?- nem tudom-
                    de ott volt mindenem
                   egy életem, a halálom
              mert mosolly nélkül az arcomon is
    úgy szeretlek, hogy rögtön idehalok!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.