hiába is

ott ölelkezett, haldoklón, némán
árva hajú szeretőm fürtje: derekam alján
csak hallgattam a zizegést, az oly fájó neszek zaját:
felemelte a fejét, s ruháján motoszkált..

a fejembe lopják magukat azok az álnok kis hangok:
egyre-és egyre csak hallom a jajgatást, a koppanást,
a menedéktől elszakított falevelek tánctalan táncát,
és ahogy nézem hajában a "túlélő" összetörteket
- irigyen -, kócába feledkezve
magamra vetem azt én is szemfedélnek...

csak arra tudok gondolni a könnyeimet nyelve:
hogy hull a fákról a cifra őszi levél,
s lassan leszáll a színtelen éj
kihűl a világ bennem
kihűl a világ bennem

- hiába is rejtezem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.