Dóra

Persze nem múltál el,
csupán anyagtalan vagy,
finom energiád közt
léted fénye
bronz, arany, méz,
karcsú láng,
- formád emléke? -,
most mind sugarasabb.

Az örökkévalóság ötvöse
jókedvűn izzítja lényed,
ernyődnek szivárványt
éget föléd,
alattad
templomok csúcskeresztje
bólint,
s immár színeid zenélnek,
mikor végre
szelek keresztútján
feléled
szabadságod
vakító sirályraja,
delfinek csipogják
ősanyák reményeit,
- hagyd csak,
légben, vízben
kedvükre hadd ringatózzanak –
végül
üstökösök ropognak
keresztül benned,
az illó valóság halászhálóján
bánataid is fennakadnak,
a végtelenben fürdeted
ruhátlan lelked.

Megejtő vagy.

Szépséged ringó,
súlytalan gondola.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.