Az éj fekete máza
Az éj fekete máza a csendbe dermedt fákon.
Mi az a bozótban..? Ölne, hogy így vinnyog?
Csak jönne már... Fegyverem oda: a vadászon
vajon mi múlik? Préda maga is, karmazsinszín fogak,
éjben zizzenő golyók martaléka, átlőve, ím, összerogy,
a vászon portyázóruhában...
Kémlel a Hold. Átlüktet a fény.
Sugárbillog testemen, parázsló... Nincs remény.
Bogárszárnyak törmeléke csörren.
Vércsík-nyomon ha mozdulok: a férgek is mozdulnak a földben.
E fák között tegnap mint vágyott ligetben jártam,
tulok, gazella, mézmadár honnan még el nem költözött;
nádmag-kása volt ételem, kosbor és vadmurok...
S most... Hanyatt a sárban, éhezem.
Lágy rögöt markolok: alvad már a vér.
A fájdalom-tűn fordulok, mint átdöfött lárvalény.
Az ősfák lombszűrte közönye: sötét lé csorog.
Miféle tintafák alatt vagyok..? Dőlnek..? A Hold lebeg tova..?
E morgás, csörtetés körül...
Nem alszom el..? S csend sem lesz soha..?
Nincs megváltás.
Ennyi. Kész.
Reggel majd közel hajol – buzgó, hű szanitéc –
az ostoba halál.
Ennek vége... – mondja. – Kár..!
S méla nyálat csorgat szemem jegecébe.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
