Tánc szólóban, ütõhangszer nélkül



...
lézerek tört fényének kékje

pupilládon szalad szét

csorogva tapad bőrödbe

az arcodon lüktető festék


izzadó nyálam utat keres

minaretkarcsú

hattyú nyakadon

míg száraz torkom

rohadtul

egy pohár martiniért jajong

birkózom nyelveddel

- hajszálam foglya

dobhártyám remeg

e szaggató ritmusba

s katlanforróvá

hevítő mosolyod

lökdösi előre

elfojtott vágyam


csókod íze

mégsem ér fel

a pitvarom küszöbéig

csak lábam köze

remeg bele

s izmosul

lányos tested

tüzes illatába


tudom az se baj

hogy nélküled kell szállnom

szétszórt kincsemet

újra összeszedve

kifecsegett titkaim

szélnek eresztve

délibáb fényednél

nem emésztődve el


nincs kiút

nem is lehet

hisz felszaggattam

sajgó sebeim

elhagytam múltból

halálból ölelő

zsigereimbe bújt

megcsalt kedveseim

hogy szerelmi vétkem billogát

álnokul belém

égethessék

elhitetve velem is

azt ami igaztalant

hogy tündöklő hűségemhez

legyek immár

halálig hűtelen


egyedül kell táncolnom

végzetem ez

- most már tudom

de kivárom

az értem toporgó csodát

s azt felemelt fejjel

büszkén

- vállalom.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.