Requiem


Introitus: Requiem


Egy kedves és ellágyult hanggal indul
el, mintha a ködből bomlana szét.
Oson. Tűz-fény-varázs remegve mozdul
a szenvedésbe hullva, esve rég.
Egy kedves, ellágyult, hozzám buvó hang
örökre remeg, fény-árnyék lebeg:
varázs-mételyt az életemre aggat,
amely egy másodpercben elpereg
és két-kar-ének szól a néma éjben,
a fájdalom, ha cseng: az űr a mélyben
s lét-képpé andalog a hang a fényben.
Csomóz a fény s a hang is megszilárdul
és köddé szűrődik a szív, elárvul
s a boldog-lét a félelembe tágul.


Kyrie eleison


Rubin-varázs rohan csenden keresztül
és ferdeívű fények, angyalok,
csak tántorgunk s a térben várva restül
test és lélek Halálba andalog.
A Szent alázat s Mennynek hűs varázsa,
mi tántorog most nyugtalan redőn:
dermedt jégcsap hidegbe zárult láza:
átcsap homályon, millió-időn.
Hang-buborék-felleg az égbe terjeng
és két erőnek árnya egyre verseng:
a Démon szárnya roppant kő-csont-berken.
Hideg, megdermedt érben fény ragyog,
szívem elernyedt fájáson gagyog
s az égő lélek-szárnyban csönd vagyon.



Dies irae


Harag-vihar. Dühödt szárny porba lebben
és ember-ajkú Démon önt teret
s a félelem mi éltet: vér a sebben,
életet árnyba kínonként veret.
Rohant, jött és tűnt az élet a térben
s átbújt az áthatolhatatlanon:
a félelem szivárog és jelet nem,
nem hagy, nem nyit teret a nyugalom.
Tér és Idő száll, gomolyog, reped:
ős-tántorgó mély mámor-szerveket
bizsergető vágy-d-moll szerkezet:
homok-zsír-tengerében sok konok rab,
Halál mezsgyéjében tétlen robognak
s testüket adják éhező poroknak.


Tuba mirum


De mindig visszatér, életre vágyik
a fátyolujj a harsogó ködön
s a vágy, ha nem mer: ringó éjbe’ ázik
és lengve mélyed női csend-ölön.
S a küzdelem az éj sötét falával
a rózsa-szókat elnyomó talány:
Ő mindent elvon démon-szárny magával
s benn érlelődik: mély-meddő magány.
Az alkonyatba hulló csend-üregben
fény-hang terjeng bezárva bús üvegben
s néma sikoly dermed a csend-szüzekben:
halkul minden az árnyba zárva étlen
s nem hatol át a kristály-szárny a vérten
és visszahull a szenvedésbe, tétlen.



Rex tremendae


Test és lélek dobban ős-köd-dagályon:
didergő szíven roppan vér-szöge
s ami belehullt rég lét-csend-homályon:
erőtlenül fagyaszt könyör-tüzet.
Remegve kaptat pillanat-szeszélye
s üvöltve mászik emberek hada,
Istent-hallás letűnt ős-út reménye:
fogad vagy elbocsát végső szava…
S parancs szerint a csend nyugalma int,
már későn éledt lepkeszárny-könyör,
szikrázó-meztelen múlt visszaint:
a szívbe lengő szenvedés-gyönyör.
Omlón szendergő köd és rémület:
a Lett és nem-Lesz reszketés-tüze.


Recordare


S most reszketés remeg s a térbe hullva
selyem-ágon nyílik rózsa-halom
s habokra omlik égbe nyúlva, sírva,
bezárva szívig mélyülő dalon.
Az évszakok remegnek: hó a nyárban,
a porban andalgás: két szív remeg.
Lecsöppenő érzés elvész a tájban:
jéghegy-térben a semmiségbe leng.
S ha mégis később egymást átölelve,
szerelmet csonttörő magányba szőve
a múlt-jövő már nemcsak képzelet:
újra kigyúl a láng és létre törve,
könnyes-nyaláb szökik a szem körére:
elcsöndesülve, töltve végzetet.



Confutatis


A törtető azúr-kék tengerében
az éjnek, csak rohanok a mezében:
Halál mezsgyéjében, nem-volt reményem
létpillanat-nyelő éj-tengerében.
Aztán a robbanás: a szárnyba omlott
selymesen igéző emberi gond ott,
amely ezer törött darabra oszlott,
Halál-varázsnak kristályára bomlott,
mi élő szenvedésnek tiszta láza,
velőig sújtó, dermesztő parázna!
Hideg, a háton futkosó barázda,
mely mindent illet, test és lélek ágya,
e két határ örök dér-zátonya:
fonódó és taszító mámora.


Lacrimosa


A félelem kibontva áll a mélyben:
könyör sebed benn andalgó közön
s lassan szivárog, dől elöntve érben:
küzdésben elfáradt, lomha közöny.
De újra éled, hogyha árnyba méreg
vegyül, egy szende, könnyes látomás:
fájó homályt, ködöt ragaszt az égre,
amely bennem fény-árnyék gödröt ás.
A hangba zárt erő megannyi szárnya
lebben tér-szitaként az éjszakába:
a szenvedésnek szűrő ér-varázsa
s el nem múló tüze: szerelmi vázlat,
mely minthogyha Halál mezébe zengne:
az elmúlás ködén az Úgy legyen-be..



Domine Jesu


Dicsőség tör előre fájva, sebből
s köddé terjed a lepkeszárny-anyag:
majd lélekké váltva a Szent a testből
testbe halálos árny-varázst ragaszt,
mely újra éled, mindig elbocsát és
az életképek tengerébe dönt,
mi visszatérve tört-darabra hullt szét:
a porba hullva nagy kegy ám a csönd.
S égi sereg vezére hang a fényben,
örök világosság fény-árny-pora.
Ki tűzzel lebbent tisztulást a térbe,
könyörtelen, Szent-lepkeszárny-csoda.
Ki fény-pecsétet csókol holt-szegényre
s a kristály-merszen átad új reménynek.


Hostias


Örök titok hullt végső képzeletbe:
most visszafelé mozog az idő:
képek özönlenek a vér-erekbe,
a Múlt, Jelen s a rég elhullt Jövő.
Magamba szívom képek habjait
és nekidőlök most a tompa égnek,
ami bezárja zárkám romjait:
szenes Jövő-kép: léte bennem ég el.
S égi sereg vezére hang a fényben:
örök világosság fény-árny-pora.
Ki tűzzel lebbent tisztulást a térbe,
könyörtelen, Szent-lepkeszárny-csoda.
Ki fény-pecsétet csókol holt-szegényre
s a kristály-merszen átad új reménynek.


Sanctus


A Szent Apától csurrannak le fények
s az árvízként hömpölygő fény-dagály
az önmagukba, mélyre hullott férgek
ködében vág el, oszlat lét-homályt:
a tébolynak szülője: ember-élet
könyöre éled csont-vér halmokon,
halott anyag egy percre visszatéved
az újjászőtt lét-pikkelyszárnyakon.
S a vérből szőtt könny csurran félve, halkan,
ideg-morgás a tompa, néma agyban:
a láng-hasítás csontváz-szende fagyban.
A Szenttől félve könnyem néma zápor,
remegve bűn-pillér ködén a vágytól:
roppan sárban, fényben, elkárhozástól.


Benedictus


Rózsa-magányban csendülő azúrok
virág-világba hullatnak rügyet
s a talpig rengő vad-selyem-köd moll-ok
mutatják meg a Mindenség tüzet:
vörös habzásba végleg elborulva
verejték rohan hátszín dombokon:
saját-magány örvény-ködébe hullva,
vér-szárnyakon, a semmi-szirtfokon
és egyre tisztul: kék, csontszín, fehér,
remegő lángok hullanak s a dér
vegyít a csöndbe zárva, könnybe vért.
A Szenttől félve könnyem néma zápor,
remegve bűn-pillér ködén a vágytól:
roppan sárban, fényben, elkárhozástól.


Agnus dei


Gomolygó, köd-fehér hullámok égve
szaggatják szét a tántorgó eget
és lassú sistergés motoz a mélyben,
Bárány-felhőn öröklét-képzelet:
a gömbkristály-magánynak hangsorából
lassú, de tiszta képeket teremt
s a két-kar-ének könyör-éj-szavából
a lomha hangok árnysorába leng.
Csönd. És a fény ragyog a térbe’, fázva,
Halál- és Élet-partszegélyen ázva,
dagály-apály, Hold árnyékában állva:
majd visszaindul semmiség-körébe
a kristály-bűnök, vágyak lét-ködébe.
Virág-halál, nyugalma: ember-élet.


Communio: Lux aeterna


Egy kedves és ellágyult hanggal indul
el, mintha a ködből bomlana szét.
Oson. Tűz-fény-varázs remegve mozdul
a szenvedésbe hullva, esve rég.
Egy kedves, ellágyult, hozzám buvó hang
örökre remeg, fény-árnyék lebeg:
varázs-mételyt az életemre aggat,
amely egy másodpercben elpereg.
S hang-buborék-felleg az égbe terjeng
és két erőnek árnya egyre verseng:
a Fénynek szárnya roppant kő-csont-berken.
Hideg, megdermedt érben fény ragyog,
szívem elernyedt fájáson gagyog
s az elhalt lélek-szárnyban csönd vagyon.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Halálba menõ (Budapest, 2005)
Kiadó: Alterra