Meddig utazom...

Meddig utazom, vén lantos-legény,
a tudomány Thália-szekerén?
Nincs-utakon sírnak a kerekek,
s az eső ver kopott díszleteket.

Ó, Tudomány, vándorszínész-cigány!
Kalapozol ma is, mint hajdanán.
A főúr Széchenyit de keresed,
aranyat dobó mecénáskezet!

A Társulat ma is, mint egykoron:
ki színjátékon vidul, ki boron,
ki koldus létben dajkál lombikot,
amelynek alján fortyog vélt titok,

ki meg képernyőn kerget árnyakat,
másból hetykén jönnek gőgös szavak,
de Széchenyi nincs, most Mammon az úr,
ripacs, tudós mind szolgálni tanul.

S a Nagy Színész, Tudós? No, az magát
nyújtja,  -  de itt? Majd mind Amerikát
szolgálja régen, ott ad szót, valót,
s köszönt csillagos-sávos lobogót.

A Társulat ma is, mint egykoron
itthon tengődik játékon, boron,
s tehetséget, tudást úgy tékozol,
hogy sír az isten, titkon, valahol.

Mit mondhatnék én, vén lantos-legény,
a Tudás cigányszínház-szekerén,
melyen olykor egymás hajába kap
darabka koncért tegnap egy-csapat?

Kerék-panaszra nincs múlt, békítő,
és rókaarccal ígér a jövő,
s fáj a szívben volt-vágy, piros-meleg:
az a Csillag,  -  az az egyetlenegy.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.