Hitvallás

Három réztrombita hosszan harsog,
Hadba hív a Hadaknak Ura!
Űz a vágy, hívnak a harci hangok,
Való világból kirohantam…

Nagyszerű vitézek megannyi sora,
Díszfegyverben, páncélban állong,
De van Istennek Egy bandériuma,
Annak páncélja rozsdás, kopott.

Odahívnak engem is vitéznek,
Megtorpanva állok ott,
Mind a díszesek bús ködbe tűnnek,
Marad Én hadoszlopom.

Két nagy vitéz állék csak előttem,
Kik már régen ebben harcolnak,
Don Quijote, la Mancha vitéze,
Pongrácz gróffal felém fordulnak.

Megtorpanok, menni nehéz lábam,
Úgy húz a való világ vissza:
Szép lányok, majdan hitvesi ágyam,
Család, tanulás, pénz illata.

S fordul felém Isten hű szolgája,
Rozsdás páncélban, rossz kopjával,
Kicsorbult kardja kötve oldalára,
S hozzám szól bús monológjával:

Jer, óh Zoltán, lépj sorunkba!
Osztozz vélünk bús harcunkban!
Rozsdás e kopja, csorbultan a kard,
De míg van ember ki célunknak tart,
Addig életnek virága él,
Addig Istenünk sem ítél!
Szent ez a cél! Jöjj, ó jöjj!
Mi vagyunk, kik álmodunk,
Lehetetlen álmokat,
Mi vagyunk, kik harcolunk,
Győzhetetlen harcokat,
Mi viselünk örökké,
Viselhetetlen kínokat,
Mi rohanunk afelé,
Mi riasztja a bátrakat,
Mi javítjuk szorgosan,
A javíthatatlan rosszakat,
Mi szeretjük gondosan,
Az üldözött ártatlanokat,
Mi próbálkozunk örökké,
Még ha karunk izma fáradt is bár,
Hogy a karjaink elérjék,
A messzi csillagoknak világát…
Becses az Isteni küldetés,
Követni a csillagot!
Nem számít, hogy reménytelenség,
Általérni a távot.
Harcolni mind a jóért,
Kérdések és bármily megtorpanás nélkül,
Menetelni Világért,
Ha az út a poklon vezet is keresztül!
Tudva, ha ez ügyhöz igaz leszek,
Lelkem rózsásan pihen akkor,
Uram, nyugtató, forró kebleden!
S majd a Földön virul egy jobb kor,
Mert élt egy megvetett ember,
Borítva rút sebhelyekkel,
Ki küzdött merszének utolsó cseppjével,
Hogy elérje, az elérhetetlen csillagot!
Legyen, Zoltán, mind e szó, örök hitvallásod!

Zavartan nézek Don Quijote-ra,
Szemének fura csillogása.
Poros kérdés jött ajakamra:
Vallásod őrültség vívása?
S ijeszt magánynak szorítása…

Mikor az élet önmaga bolondnak tűnik,
Ki tudja, mi az őrültség?
Tán ki gyakorlatias, az tud őrült lenni.
Feladni az álmokat,
Lehet, ez is a bolondság.
Keresni gyöngysorokat
Szemét között: ostobaság!
Túlságosan józannak lenni,
Őrület talán ez is, de milyen?
A legnagyobb őrültség mégis,
Úgy nézni a Világra amilyen,
S nem úgy, amilyennek lennie kéne!
S társakra örökkön lel az a lélek,
Ki igaz ügyért vív dicső küzdelmet!

Szememnek tükréből tűnik zavar,
Felveszem kopjámat, pajzsomat, vértemet csendben,
S harcolni térek magam is hamar,
Elérni egy szép csillagot, magas fellegekben…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.