Végtelen sötét űrön tör át
kilométerek százait hagyva maga mögött
míg végre ránk talál.
Csókokkal illeti a földet,
pusztaságból varázsol mezőt,
halott barnából hullámzó zöldet.
Élettelenek ad életet
sugara vidámságot, örömet hordoz
s fénylő lándzsaként fúrja át a kék eget.
Elhagyja otthonát, s mint hűtlen szerető
öleli, csókolja, a Földet két karjába zárja
mert minket úgy szeret ő:
a tavaszi napsugár.
