Csigabigasóhaj



Ücsörögtem egy délután
odakint a kertbe',
egyszerre csak halk sóhajtás
jutott a fülembe.

Mellettem egy zöld fűszálon
apró csiga mászott,
csápja mögül bánatosan
nézte a világot.

Így sóhajtott, jól hallottam,
ma is emlékszem még:
"Többé földön csúszni lassan,
jaj, de nem szeretnék!

Ó, ha mint a madaraknak,
két szárnyam lehetne,
fönt szédülnék a magasban
felhők közt kerengve.

Sündisznóval rémes álom
sohasem kínozna,
minden éjem, minden napom
álomvilág volna.

Jaj, hogy tudnék én örülni,
de hiába minden,
Göncölszekér rúdján ülni
csöpp reményem sincsen.

Pitypangszárra ha fölmásztam,
eltörött alattam;
akárhogy is próbálkoztam,
szárnyra sose kaptam.

Így aztán a magas égre
nem szállok fel, tudom,
arany napot, kék felhőket
csak lentről bámulom.

Szomorú sors, szomorú sors,
de hát nincs mit tenni,
ha a végzet így alkotott,
csigának kell lenni."

Csigasorsát, nagy bánatát
szívből megértettem,
s ahogy végül elcsoszogott,
tollam fölemeltem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: A Dróton túl