Egy románc vége

I
Hull. E nedves, vizes íz,
sűrű, friss harmat, arcomra hull.
Kopog, hogy esik; be akar jönni,
de nem engedem be ezentúl.
Hull. Erőst folyik az égi
nektár; tisztára mos minket már.
Patyolat tisztára. Tisztítóvíz...
S mintha ezer fényes virágszál
hullna alá ma este.
Mintha ezernyi drága gyémánt
csöpögne ereszemre.

II
Jó mélyet szívok a levegőből
bátran, egy hűs falatot veszek számba.
Hogy az erős íz megcsapja tüdőm,
hogy végül beengedtem szobámba,
beteg szobámba, nem sajnálom immár.
Szippantok még egyet, jó mélyet
ismét; bár habzsolom inkább.
Kemény, hűvös massza léphet
helyébe az ideg tépett,
szennyes, dohos, gyenge légnek.

III
Ismét hull. Kackiásan
csörgedez cserepeimen,
ázik a tető, ha volna mi ázzon
beázna rögvest idegeimbe...
Hull, csak hull. Meg ne álljon,
égből kovácsolt palotám falát
verje; s ím messzire szálljon
a fal, vigye bezáró hatalmát
örökre magával, végre...
Tűnjön innen bús faragvány,
engedjen ki szabad légre.



IV
Megint szívok, habár teljesen
átitatott már a friss levegő,
mint a vízbe hullt papír,
oly tehetetlen lebegő
lettem. Könnyen szakad ki sír...
Az erős, a sűrű s hűs fojtogat,
sok van már belőled is bennem,
bemennék, de nincs hova.
Elszállt a házam, fedelem tova
tűnt más otthontalanokra...

V
Megint hull. De hadd hulljon
most, hadd marja
ez is el idegem. Idegen
mag nedves bőrön sarjad;
fű s fa kinő majd melegben
belőlem. Idegen mintára idegen fegyver...
Hull. Várom, hogy múljon;
gyorsabban s jobban teljen
a beteges, gyenge élet.
Hagyom. Már hagyom, hogy átvedd helyem
mégis, te, természet.

VI
Szívok. Immár túl friss,
túl vizes vagyok.
Mit tegyek hát így?
Megráznám magam, de nem akarok
öncsaló lenni, hiú, mint a frigy.
Belém itta már magát a fesztelen
gyűlölet. Érzed majd te is,
ha kijössz, keresel engem,
s rád is hull jég eső;
még forró testünk meztelen,
mint a szűz anyaföld...








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.