a vándor s az utitárs egy csillag alatt

megöregedtem, buksi fejemből
nem is lehet már jópofa ikon
hiába vacogok: vérem úgyse kékül
s reggeli madár a bazsalikom
bárányfelhőktől lopok zenéket
parti tornyoktól mondanivalót
zivatar tesz seggem alá széket
s villám forrasztja torkomra a szót
és amikor így öregen szépen
eltalálok egy fülbemászó dalt
cimboráim énekéből érzem
elkerült a múzsa s messze a part

megöregedtél ágaid csontos  
roppanása messzeföldre elszáll
koronád lehullt s már nem is fontos
kétség többé nincs; tán meg is haltál
zavaros véred folyók fenekén
ismeretlen föld felé úszik már
egy haszontalan tekergő lettél
hajnalokat legelő vén szamár
s most mikor hangosan üt az órád
hogy végre te is lehetsz valaki
már csak egy végső ítélet vár rád
de nincs többé füled meghallani

megöregedtünk játékunk megállt
leülnénk már de csak állni tudunk
magunkét fújjuk mint egy wales-i bárd
csendek mélyéből szól gyengéd dalunk
mindenünk megvolt szerelmünk földünk
vesszőnk és pontunk már az éneken
szabadon szólott a dalunk nékünk
szabadon mindig de parancsra nem
és elhallgattunk amikor kellett
mert úgy-e nem mindig szól a madár
most beborítunk földet és mennyet
hogy sírni szabad-e, szabad-e már?

Ajánlás:
hercegem meghívlak jőjj ibolyát szedni
örök tavasz rűgyez léptünk elé sokat
nehogy megzavarja az útunkat semmi
s gyanútlanul mi se zavarjunk másokat

2005. április 4., Oronó






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.