Nyikorgó

Nekünk valamiért bőven kijut a megfigyelnivaló.
Talán mert éppen ezt akartuk és skandáltuk eleget?
Ugyanolyan tömegbe verődve, mint akik a környező utcákból jöttek?
A parkban azóta épült egy mesterséges domb,
csak úgy egymagában áll, középen.
A domb lábánál hinták, és mind e hintákat
anyukák és apukák tartják mozgásban.
Éjjelente csak a lendület hajtja őket,
nyikorgásban alszunk.

Körhinta ide nem jutott,
ahhoz úgyis csak a vurstli ér fel
gondolatban,
ahol azonban fizetünk, hogy cserébe ott szálljunk ki,
ahol beszálltunk.
Kétszázért tiszteleg a körhintás.
A játszótéri hinta nem ilyen,
ez előre-hátra leng,
fel-le billen.

Mindig féltem a libikókán,
a bátyám szúrós szemével a hinta padjára szegezett,
aztán elindultam fel, repített a házak szürke falainak vetületében,
de megmarkoltam a nyelét erősen, és el nem engedtem azt,
így maradtam ülve.

Rövid a csend az aggasztó űrben.
Nincs a földnek holdja, mire kiléphetnék
Az idő mindegy,
az éjszaka egy,
mehetek tehát vissza.

A tűzfalakon kongott a sikoly, úgy száguldottam le,
alattam a kavicsos föld ülep-alakú.
Becsapódok.
Reng a föld, rázkódik az elme.
Testem a hintán félrecsúszva,
ropog a kavics talpam alatt,
vergődve igazítom vissza.

Testemet vissza, a tengely közepére.

Várom a végét, de tudom, hogy nem jön el.
Vagy legalábbis nem ingyen.

Nézek bátyámra,
vörös pókháló szövi át szemgolyóját,
elméje zavart és fasiszta.
Megölne, érdekli a kisérlet.
Nem tudja, mit érez. Nem érti.

Nyikorog a hinta. Ha rúdja törik, mindennek vége.

Most könny marja szemét,
letekint rám, én akar lenni. Cserélj, ha tudsz, mondom én neki,
feláll a hintán, lábujja körmén
egyensúlyoz.
Halált megvető a bátorsága, de ezt sem tudja.
Nem érti. Elindul lefelé, nedves talpa csúszik,
karja kitárva a világra.

Súlya súlyommá lesz,
teste testemmé,
sorsa sorsommá.
Fizetni akar a hintáért, mondom neki,
itt nem kell.

Mit lehet még játszani ? kérdte.

Hajtogassunk gondolatban papírrepülőt,
röptessük anyánk örömére !

És gondolat-papírrepülőink
berepülték a játszóteret.
Hajtogattunk biciklit, tandemet,
tekeregtünk körbe-körbe,
mig a nap le nem ment.

Húgom színes krétával rajzolt nekem.
Négyéves volt, aranyhajú, maszatos,
hangja mint a játéktrombita.
Rajzaitól titokban szabadultam meg.
Hólében áztatott szemétté,
mocsok-foszlánnyá váltak kezeim közt.

A lábfejembe lettem szerelmes,
a vécébe zárkózva meztelenre vetkőztettem,
és az ágyékom körül éreztem szerelmemet.
A lábfejem hérosz vagy szerelem-istennő.

Meghalt a villanyszerelő. Berúgott, a létrán érte a halál.
Nem jött füst a füléből, nem állt a haja égnek.
Bal kezében fázisceruza,
a jobban stampedli méreg.

A feleségemmel új lakásba költöztünk.
Szemközt egy játszótér, a homokozó helyén hinta.
Éjjel talán nem de napközben nyitva

Éjjel nyikorognak, én hánykódom az ágyban.
Feleségem, szerelmem, megnyugtat : ez ilyen, mondja,
nyikorgó.

Aludni járok a domb tetejére.
Körülöttem hinták, anyukák, apukák, gyerekek.
Hangjuk a távolból hallatszik,
Míg én a domb tetején

Nyugtalan heverek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.