Útközben
Az öregember a földúton bandukolt. A szomszéd faluba igyekezett, ahol a nemrégiben megözvegyült lánya lakott. Nehéz volt a járás, a föld csupa hepehupa, a botja is lépten-nyomon beleakadt valami fűcsomóba vagy egy megnyúlt gyomindába. Nehéz volt a lelke is, a fia elküldte otthonról. Mit küldte! Kirakta a szűrét, mint valami nemkívánatos idegennek. Még most is káromkodásra áll a szája, ha eszébe jutnak azok az istentelen szavak.
− Eleget volt már itt nálunk, apám: Nem gondolja? Átmehetne lakni Borihoz is. Úgyis egyedül van, mióta az urát a temetőbe kísérte – mondta a fia, miközben jóízűen kanalazta a paszulylevest az asztalnál.
Az öreg erre letette a kanalát, eltolta maga elől a tányért, úgy nézett a gyerekére az őszülő, busa szemöldöke alól.
− Osztán mi bajod van velem? Tán a lábad alatt vagyok?
− Hazajön a gyerek. Bevégezte az iskolát, itt fog lakni nálunk. Innen jár majd be a városba dolgozni. Kell neki a szoba.
− Az én szobám? Ahol ötven évig éltem anyáddal, míg ki nem vittük szegényt a temetőbe?
− Hát abba. Nincs olyan sok szobánk, tudja jól. Más öregek már leköltöztek volna az alsó épületbe, a nyári konyhába, ha a fiuk megnősült.
A menye, a csöndes, vékony kis asszony megszólalt:
− Maradhatna apánk, hiszen megférnének ők ott a Józsival.
− Ugyan Juli, majd pont egy ilyen vénemberrel akar együttlakni a gyerek. Hallgathatná a régi, avas történeteit vég nélkül.
Az öreg felállt, fejébe tette a kopott szőrű kucsmáját, fogta a botját, és csak a menye felé biccentett, amikor kilépett a konyhaajtón.
Ahogy ment végig a falun, először sebesebben, majd lassítva a járást, arra gondolt, hogy a menye mindig sokkal emberségesebb volt hozzá, mint a saját fia. Pedig eleinte hogy ellenezte ezt a kis, semmi jányt, akit egy szál pendelyben tudtak csak férhe’ adni a „templom egere” szülei. De hát szerelem vót, jött a gyerek is nemsokára, a Józsi fiú. Ű meg belenyugodott, rájuk íratott mindent, házat, fődet, amit a szegény feleségével összeszereztek. Ugyan mondta akkor az ügyvéd, hogy be kellene venni a papírosba a hóttig való tartást, de ő ezt feleslegesnek tartotta. Megbízott a fiában. Boris, a lánya, jól ment férjhez, az ura traktoros volt a gazdaságban, házat is vett, mire megnősült. Szépen éltek, míg ez a baleset meg nem történt vele, ami aztán elvitte.
’Vajon, hogy fogadja Bori, akinek semmit sem juttatott a vagyonból?’ Az esküvő óta nem is nagyon találkoztak, csak sátoros ünnepeken. Ha lehetett, kerülte a lányát, belül valahogy érezte, nem volt igazságos vele. Meggyorsította a lépteit, amennyire fájós lábai engedték, nem akart a sötét estében odaérni.
A lánya háza benn volt a faluban, nem messze a templomtól. A kertkapu zárva volt, az ablakok is sötétek voltak, nem lehetett semmi mozgást észlelni odabentről. Most mit csináljon? Nekitámaszkodott a kerítésnek. Várt. A lécek közötti réseken kikandikáltak a krizantémok. A felesége kedvenc virága volt, azokat nézegette. ’Hej, ha vissza lehetne forgatni az időt! Nehéz volt akkor is élni, nehezebb is, mint most, de fiatalok voltak, boldogok.
Aztán meglátta a lányát. Feketében volt, kisírt szemekkel. A templomból jött ki, most lehetett az ura gyászmiséje.
− Maga az, apám? A misére jött?
− Nem, Boris, hozzád gyüttem.
Az asszonyka nagyra nyitott szemekkel nézett rá.
− Együttem tüllük, befogadsz-e? – tette fel egyenesen az öreg a lányának a kérdést.
− Hogy befogadom-e? Hát apám maga nekem, hogyne fogadnám be – borult Bori az öreg nyakába, és mintha magát is, az apját is sajnálná egyszerre, mint egy gyerek, sírni kezdett.
− Menjünk akkor be, fiam, a házba. Látom itt is szemük van az ablakoknak. Pletykás szomszéd mindenhol akad.
Bori halványan elmosolyodott. Emlékezett rá, gyerekkorában hogy haragudott az apja, ha nem volt rendesen behúzva a függöny. Őhozzájuk ne bámuljon be senki.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: Megöregedve (Paks, 2025)
Kiadó: DunapArt Kiadó
Feltöltés ideje: 2026-08-05 01:07:54
Utolsó módosítás ideje: 2026-08-05 01:07:54
