Átutazóban
A jelen szeleteit,
ragacsos magányom árnya nyomja,
puha csontokból tákolt illúzió lett,
az abszolút létező kapuja.
Égre nyíló kéményeken át,
hallgattam az Isten szavát,
százezer nyelven motyogtam,
duzzadó élettel kábítva - holtan,
magvas álmaimat sírba kiáltva,
míg sikátoromban kihunyt a lámpa;
hogy a remény fagyos, mint a tél,
s Te, ki csipkés párnára folyatod édes nyálad,
az egy örök vesszőfutásra születtél.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2024-11-17 22:18:34
Utolsó módosítás ideje: 2024-11-17 22:18:34
