Tanmese haladóknak


A száguldó fény
hódító zsongással
rajzotta körül a Földet,
násztáncával
szerelemre bíztatva a sok önös vegyületet,
életet alkotni, értelmet izzítani készült
csillapíthatatlan isteni hévvel,
kéjes kiáltásba hajszolni a csendet,
anyává tenni villámot, vizet, követ.

Megszemélyesíteni
és léte értelmét kutatni, tudjuk butaság,
álmatlan forgolódva sötét éjszakán,
mert törvényeinek ellent nem tehet,
a hatalmas teret öntudatlan uralja,
célt és otthont
felderítés nélkül hagyva.

Célt, mire érdemes áldozni,
otthont, hová tartozunk menni,
nem kutathatja ki erővel
a vitorlátbontott megismerés,
a büntetés nagy volt,
elvadulva uralkodik rajtunk,
lázadni egykoron ez ellen fogunk,
reméljük sikerrel.

Egy harapás
s a kígyó ijedten szisszen:
„ én kísértlek, ez a sorsom,
a múltam és jövőm,
mert ilyennek alkottatok,
de a gyümölcsre rá se nézz!
Kínálom, -harapj, harapj nagyot-
de figyelj, és megláthatod a lázadást,
tiltott mozdulatként néma könyörgésem,
ne akard magadnak a tudást.

Új bálványod, a gondolat,
mint erőtlen óriás
képtelen lesz beragyogni létedet,
nem tud a tökéletesnél tökéletesebbet adni,
nem fog a valóságosnál valóbbat nyújtani,
számító érdekektől telve faggatja a holnapot,
s teherré lesz az összes perc,
mi okkal, oktalan, de adott.

Szűkké válik a lét,
minden megfejtett titok
csak börtöncserét, nem szabadságot jelent,
a nevetés örömnélküli pózzá lesz,
a gyónás, új bűnnek való nekirugaszkodás.
Fény gyermeke, az űr bohócává teszed magad,
hiába ugrálsz,
nem tagadhatod apád ajándékát,
az árnyékodat.”







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2023-10-03 07:23:08
Utolsó módosítás ideje: 2023-10-03 07:23:08