NÁLUNK MOST

szarkák bitorolják a virágoskertet,
düllesztett mellel föl-aláznak,
képzelik magukat kényes kormoránnak,
ilyen-olyan sasnak, hajnaltól estelig
dölyfös károgással minden dalos madarat,
szétdúlva mindent, mindenkit, megaláznak,
fényes farktollukon büszkén villan a fény.
A porban kandúrunkkal unottan heverész
az önkény, bajsza sem rezdül, karmok a porban,
riadtan lapulnak a fecskék, nem cikáznak,
hosszú útra edzik készülődő szárnyuk,
melltolluk fekete, de pihenyakuk színe kék,
surrannak a rím elől a sietve tovaröppenő cinegék.
A nyurga fák hegyében nyugton furkálhat a féreg,
belül is rothad a kéreg, rágja a düh, a méreg,
míg kinn föltámad a szél, keresztülgázol a kerten,
rázza, dobálja a madárijesztőnk ványadt testét,                                      
és mintha hullott alma ráncosodna,  
némán, remegőn rámzsugorodik a világ.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2021-08-23 22:08:23
Utolsó módosítás ideje: 2021-08-23 22:08:23