Gecsemáné


Eltolnám magamtól a napokat. Mind keserű pohár.
Nem is szeretem a kávét. Minek kínál nekem ilyet
az egyedüllét? Takaros álmaimból ’megébredni’
sürget valami rossz szokás, amit ki kellene nőnöm,
legkésőbb holnapra. El kéne utazzam megálmodott
holdamra is, mondjuk a jövő héten. Talán fapados
űrhajók közlekednek már az ég és a föld között. A
különbség persze kék, akár a szobám. Ki facsar nekem
grépfrútot minden reggel abba a nagy, ronda bögrébe
mely úgy ásít mint a pofám? Úgy unom már azt, hogy unom
ezt a részleteiben egészet. (Jó. Legyen a neve:
Világ.) Fájdalom, hogy annyi fűszervirág nyugalom között
nem árulnak csattanó maszlagot a sarki közértben.
Persze mindenre lenne megoldás, ha tököm is lenne,
nem csak félelmem meg pucám. Hát. Maradok tisztelettel
feltételes módban egy darabig minden reggel olyan
ellenséges; akár a Szókratésznek felszolgált pohár.
Leginkább velem. A többieket, -bevallom pirulva-
szinte már kedvelem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-10-07 13:49:34
Utolsó módosítás ideje: 2019-10-07 14:12:03