Megnyugvás

hegyen állok.
lábam alatt lélegzik az erdő,
szálkás tüdejében ózonköd.
hűvös-zöld gerincén gyűrött
brokátmező lobog még
az olajos éjszaka mélyén –
szükségem van erre a csendre,
patakok közt a
meder-vájta rendre.

sziklák között reped a jövő,
leomló percekbe tévedt
a jelen és surrogó
madárköd énekel fülemen.
szívszorító a táj,
dobbanása felhőkbe tör.
a gondolat, az érzés mint
szálkereszt az irányzékban
éles kardél, néma tőr –

minden mozdulat fáj.
míg álmodom, hogy élek
varrás mentén hasad
a bőr, előtör-szivárog
a ruhából a lélek,
s testem lankad –
végre örökös
nyugalom gyötör.

minden múlik,
lebeg és pihen.

itt felejtett engem az isten.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-05-09 16:47:15
Utolsó módosítás ideje: 2019-05-09 16:47:15