Kanapé

Volt egy kanapénk.
Szocreálos, múltidéző, vörös színnel.
Félig kitört lábbal,
így elmozdítani sem lehetett.
Évek óta ugyanabban a pozícióban állt.
Mint aki nem mer megmozdulni,
csak vár,
vár valamire.
Várja a megváltást,
a csodát.
És míg a rendszer változott,
öröklött bútorunk nem lett lecserélve.
De ezt senki sem tudta,
mert mindig ki volt nyitva.
Azon aludtunk.
Apa, anya és én.
Sosem ágyaztuk be.
Szép dísztakaró volt ráterítve,
hogy elfedje a valóságot.
Mert piszkos volt a kanapé.
Főként az alja.
Telis-tele bűnnel.
Az ágy alá söpört problémákkal.
És mi ezen a halmon aludtunk.
Anya, apa, és én középen.
A szemétdomb tetején.
Most már értem, miért becézett apa
az ő kiskakasának.
Egy napon
be lett csukva a kanapé.
Elfértünk rajta ketten is.
Már nem volt többé anya.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-05-09 14:44:31
Utolsó módosítás ideje: 2018-05-09 20:57:39