Értelem és Életem

Suhan az idő
Nem, nem érhetjük utol
Utunkban csupa kavicsos út
Vérrel teli árkok mellett megyünk
És rosszkedvűen gondoljuk végig az elmúlt éveket
Elmentek anélkül hogy valamit tehettünk volna
De amibe belekapaszkodtunk, és csüngtünk rajta
Megmarad nekünk örökre

És ha hazudtunk, ajkaink kéjesen remegtek
Szívünk összefacsarodott
Lelkünk szégyenteljesen elbújt az odvába
De utána két perccel nem is emlékeztünk rá

Majd egyszer évek múltán előbújik az emlékezetből egy kis cafat
Melyet letagadnánk mert nem volt szép tőlünk
Pedig csak magunknak akartunk jót

És valami ott belül egyre csak zakatol
Mint a síneken fekvő embernek a fülébe a vonat ütemes léptei
És a mozdonyvezető nem tudja, hamarosan véget vet valaminek
Csak mikor repülnek szét az egykori élet apró darabkái

Fekszem a síneken és zakatol az agyam
Mint az első kékszínű mozdony, a gyilkosom
Felidézem a képeket életemből
Megszülettem, szerettetek
Megszületett, szeretitek
És nem voltatok képesek belátni mennyire szeretem

És egyszer csak felállok a sínekről

Mint egy kísértet, vonulok át a városon
Az emberek az arcomba néznek
Nem értenek
Csak hull a könnyem, pereg le a földre
Ahogy a kártyalapok mikor összedől a kártyavár
Mert egy ilyen döntésre is képtelen vagyok
Bátor vagyok, mert felálltam a sínről – mondanák mások

Folytatom inkább azt ami eddig volt
Nem akarok bánatot okozni neked
Bár még nem tudod mi a halál
Nem értenéd mi az ott körülötted
Elfelejtenél rögtön
Nem tudnád, volt egy keresztanyád
Aki mindennél jobban szeretett
És tízhónaposan elvesztetted
Nem, ő vesztett el téged
Mesékből tudnád csak meg mennyire szerettelek
Talán nem is mesélnének rólam sokat
Anekdoták vannak, de nem tudnád hogy te voltál a legfontosabb

És másnap az egész kezdődik elölről

Kiállok az ablakba, arcomba csap a szél
Itt állok az ötödik emeleten
Nem tudják, valaki nemsokára puffan a földön
Csak mikor kicsavarodott testem darabkáit fölfedezik a füvön
És akkor meghallom a szívbe markoló zenét
Ami az élet szépségét ecsetelgeti
Tudom, az egész hamis

Lelépek az ablakpárkányról, zuhanok a mélybe
Arcomba csap a hideg
Kiáltanék, de befogták a számat hideg kezek
Becsapódok a fagyos földbe
Örülök hogy ennyi
Hópelyhek hullanak élettelen testemre
Elolvadnak leérkezve

Felülről látom a világot
Repülök…

És felriadok
Otthon vagyok, meleg paplan
Egy hajszálam se görbült
Csak aludtam
Szitkozódom: most sem sikerült…
Az egész súlyos kőként nehezedik a lelkemre
Nem szabad gyávának lennem

És amúgy is: holnap jobb lehet minden.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.