Lányportré

Délutánonként a besötétített szobában
szellemet idéz,
de anyja árnya helyett saját fejét látja
a tükörben lebegni.
Mint egy imbolygó lampion,
világít arca a sötétben.

Csendes estéken tealevelekből
böngészi a múltat.
Gyerekkori énje, a lehorzsolt térdű,
a tömzsi, a hallgatag,
anyja szidalmai közt szemez.

Néha kávézaccból jósol,
ahogy anyja tanította megismerni a jövőt.
Nem látok tovább az orromnál,
semmit sem érek-mantrázza,
ahogy anyjától hallotta.
Ha nem tudja elviseli tovább
a saját hangját,
széthúzza a függönyöket.
Az emlékek felszáradnak a fényben.

A lampion is eltűnik, a szeplők
felragyognak arcán,
mint a napsütötte homokszemek.
Sötét haján a fény vág utat.
És szemben ott a tenger,
a képzeletbeli, a valóság.
Belefut, meztelenül fekszik a habokban,
mintha egy férfi tartaná szorosan.
Ebben a tengerben gyönyörű.
Szép vagyok és tengerillatú-dúdolgatja.
A tealevelek és a kávézacc hazudnak.
Kimondani annyi év után sem meri,
elég, ha rágondol, máris mosolyog:
Te is hazudtál, anyám.

A kimondott szavakra a tenger eltűnik,
a lány felemelkedik,
pedig szárnyai nem nőnek.
Testetlenül, szilaj vidámsággal repked
egy semmiről nem tudó város felett.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-06-18 10:58:08
Utolsó módosítás ideje: 2017-06-19 16:10:09