Árnyék vagonok

Árnyékból néztük a vakító napsütést,
ahogy élesen vágja ketté a szem
egy síkban a feketét fehér vonallá.

A fényben mozdulatlan vagonok álltak,
várva terhüket, fát, gépet, embereket
ebben a zavaros, gyűlölet-világban.

Megpakolva félelemmel, ne induljon
többé soha. Árnyékban a padon hallgatott
a szó, a csend bántó, a lehetett volna...

Öledben feküdve verseid hallgatni,
együtt lenni, azt akartam, hogy rám figyelj,
lelkednek csendjébe beengedj.

Szemem a vagonokat nézte,
megnyugtatott, még ott álltak.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-12-28 20:48:59
Utolsó módosítás ideje: 2017-01-16 17:46:15