Széphalmon



I.

Ég-karistoló
gyertyánok lombhomályán
lépkedve, egyre súlyosul
a magamban hordott csönd,
ahogy a vaskerítéssel  körülvett
síremlékhez közeledek.
Koszorúk díszített
beton fedőlap fekete betűi
üzennek az áttörhetetlen mélyből:
itt nyugszik Ő!
Csontok visszatérő
álmán ringatóznak gondolataim.
Nem tud már e fenti
világról, ahol annyi élet
építi-rombolja sokféle vélt igazát.
Bennem is más idő zajlik: életük.
Hát ez a hely, ahol élt,
gondolkodott a Mester,
s tett nem múló dicsőt
a nemzet nyelvéért, lelkéért:
igazi hazánkért!
Hosszú éveken át itt volt az Ország
irodalmi központja!
Itt sétált, itt ültette fáit,
most saját kertjében alussza álmát –
s ez is ritkaság!
Távolban hegyek vonulata;
ezeket látta, felnézve
egy-egy áttöprengett gondolatból,
igaz, azóta alaposan beépült a környék.
Közel hamvaihoz
Neje, Gyermekei  nyugszanak,
s hű társa a szenvedésekben: Francz.
Sokáig időzök, gondolatban
birkózva a végzet
igazságtalannak vélt hatalmával.
Kedvesem képeket készített,
s most fül-helyettesként mondja,
gondolataim pedig
tudatomba csempészik
mókusok neszét,
ismeretlen madarak énekét.
Lassan lépdelünk
apróköves úton,
a  volt lakóháza helyén
emelt Mauzóleumhoz.
Most csak körbe nézünk.
Hátul az első síremlék darabjai, amit
a szigorún ítélő Petőfi is látott.
Versbe írt – akkor jogos – haragjára
azóta ez a nagyszerű,
kupolás épület
igencsak rácáfolt!
Hja, későutód-bölcsesség:
a hálához csak idő kell,
közben kicsit meghal az ember,
s csupán szelleme: törekvése
él, ha akadnak
éltetői-újítói,
akik gondozzák, újítják a nyelvet,
fényesítenek
magasban-hazát!

II.

Kavicsokkal kirakott ösvény
új modern épülethez vezet:
„A Magyar Nyelv Múzeuma”.
Két hölgy,
a tárolókban kéziratok, rajzok,
hatalmas asztal körül
nyelvharcos akadémikusok,
írók, költők arcképe,
Kosztolányi-idézetek,
fényképek köre egy teremben:
a nyelv gyökereinél járunk,
(örömömre: köztük a jelnyelv)
vallomások,
játékok szavakkal,
nyelvjárások,
hipotézisek – látom a heroikus
nyelvújítási küzdelmet,
nézetek vitáját.
Látom a Mestert levelet róni,
gyertyafény mellett, éjjel,
a börtönben rozsdába,
vérébe mártott tollal írni,
a Mester rajzait,
látom a jakobinusok
kivégzését,
a reformkor költőit, íróit,
nyelvünk élő láncolatát,
nyelvünknek nyelvek közti helyét,
és a jelnyelv megújítására gondolok,
újra visszatérek
a kavargás,
az örök küzdelem
gondolatfundamentumához.
Ez vagy hát, magyar nyelv!

III.

Végül a Mauzóleum.
„Kazinczy Ferencz emlékének a hálás utókor.”
Bent a boltozatos kis szentélyben
festmények:
az édesanyja,
a nagyapa,
Ő a Mester, három évesen,
a régi kúria rajza,
koszorúk
nemzetiszín szalagokkal átkötöttek,
ősz hajtincse.
Üvegszekrény egyik polcán
vékony könyvecske villanyoz fel:
„Kazinczy Ferenc Általános Iskola
Tápiógyörgye” – nekem is megvan,
Bihari tanár úrtól dedikálva.
Hát ide is elért
egykori tanítónk lelkesedése!
Ebből tudom,
szülőfalumban is járt
Kazinczy Mester
keresztlányánál, komája kúriájában.
Levelezése, huszonnégy kötetben,
fordításai, szépírói művei.
Márvány mellszobra,
arcképei, aranyos keretben.
Tárolókban kéziratai,
szabadkőműves jelvénye.
Fénnyé szótlanult idő
ragyog alá a kupolán át,
talán egy madár húz el:
szárnyak csapkodják a fényt.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: TengeröltőKiadó: Széphalom Könyvműhely
Feltöltés ideje: 2016-02-10 11:10:34
Utolsó módosítás ideje: 2016-02-10 11:10:34