ESTELEDÕ HEGYOLDAL

A csend már félsötétre nézett.
Fénytű-csillagok gyúltak, égtek,
s álommély hegedűhöz hűen
szólt a tücsök fekete fűben.

Folyt, folyt az ösvény, de a lelkem,
megállt, maradt, útra nem lelten.
Benne a múlt, tűnődő bánat
emelt fel üres csigaházat.

Fekete fűből tücsök hangja
hullt a szökőkút-pillanatra,
holdra, halottra, hűlt-fehérre,
el nem ért égre, messzeségre.

A Nincs mosolygott és a látszat
ösvényén folyt idő, varázslat,
félelem, szépség, mind mi rebben
olykor a fény- és árnyszívekben.

Ha tücsök szól, még hallok, látok
könnycseppes múlt-varázsvilágot.
Fénytű-csillagok megsebeznek.
Ezüst tücsökhang pontoz csendet.

Hűltfehér hold rádől a hegyre,
hogy az elfolyt ösvényt keresse,
értelme-nincs álmot, s a bánat
vesz fel egy üres csigaházat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.