Lilla
Szikár csontodba szorult,
hogy élsz, hogy akarsz és fogsz
repülni még.
Te is vágytad a békét,
neked is épült jászol,
de huzatos volt, tágas
ennyi jelentétnek.
Gyöngéden neveltelek volna,
csöndben és közel, de vihar vagyunk;
te is, a bátor, én is, a medve,
aki szikládnak kellett volna legyen,
barlangodnak.
Történetünk tavaszi áradásként ér el,
fákat sodor, múltat és jelent,
de hogy szeretlek, tényleg,
csak sejtened
engedem.
S te így is akarsz, így is erős vagy,
szikár csontjaidba szorult,
hogy élsz.
Feküdj hát szélnek. Repülhetsz.
A súlyt majd ezután
őrzöm én
idelenn.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2015-03-12 21:31:31
Utolsó módosítás ideje: 2015-03-12 21:31:31
