Hétköznapi fasizmus



Annamari lecsupaszított válla, melle volt a félhold. Attila szemből jót mutatott.

Ágyából nézte, ahogy a nő félmeztelenül
az ablakon kinéz.
Annamari előrehajolt,
mellei,  mint két üres, bánatos tarisznya csüngtek mellkasán. A férfi szánakozva

nézte-kívánta.
- Ez milyen templom itt? – kérdezte az asszony bizonytalan.
Dohány utca. Zölddé oxidálódott arany. Az irigység temploma.
- Nem kell hazudni, zsidó vagy, azok vagyunk mi mind.
- Nem. – mondta Annamari, és egy nem létező morzsát söprögetett az asztalon. Azt

hiszem, én vagyok az Apám. Félig székely, tán román. Anyám? – Szeretem.

Kitelepített német.
- Miért hazudsz? Puha az orrod, hazudsz. Ujjával megérintette az asszony orrát,

végighúzta annak görbülésén, csúfondárosan nevetett.
Először az orrát vágta le, aztán megette a szívét.
Annamari továbbra is zsidónak látszott, de elkerülhetetlennek.
Együtt virrasztottak, visszakanyarodós, őszinte révülettel.
- Most keresztre feszítesz, és feltámadunk? – kérdezte Annamari. –  
- Isten :) mellénk temeti a mutatóujját. – vélte Attila.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-02-07 18:16:45
Utolsó módosítás ideje: 2015-02-07 18:16:45