egy utolsó szerelmes vers helyett...

dörömböltem vadul a szíveken, de nem nyíltak az ajtók, puska nélkül nem lehet vadászni, ezt tudják jól a hajtók. mégis zörög, kerepel, mind, mert csábítja az erdő, a hulladékon mely leesik majd, néhány gyerek felnő. a panaszos szájakra a félelem, ráteszi a kezét, ilyenkor az Isten, nem tudni miért, de behunyja a szemét. befelé folynak a könnyeim, csak a lelkem rázza a zokogás, hogy az egészet az apáink baszták el, csak egy olcsó kifogás. bűnösök vagyunk, mert hallgatva tűrünk, jussunkért lándzsát nem törünk, választott senkik elkártyázzák, a rájuk bízott életünk. mikor ébrednek öntudatra, az ezerszer becsapott emberek, mikor mutatnak erőt végre, dühöngve mint a tengerek? meddig cipelik még a keresztet, amit az önkény a vállukra tett, felváltja-e valamikor, a zúgolódást a tett? hányszor kell, napjában megfeszülni, szenvedni, értelmetlenül, szabad-e oda gyereket szülni, ahol mellőznek érdemtelenül. szemfényvesztésből, és hazugságokból emeltek körénk falakat, és lenyomták a torkunkon a paradoxonokat. bár belém törölte lábát az élet, és, hogy mit hoz a holnap még nem tudom, néhány hetet, vagy néhány évet, megyek a rám szabott utamon. kisemmizve, és megalázva, dacosan szemetekbe nevetek, mire arcotok megjegyezném, elfelejtem a nevetek…





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-01-26 10:45:05
Utolsó módosítás ideje: 2015-01-26 10:45:05