TÁVLAT

nézem
a távolba futó
vonatablakon lepergő
képeket, fáradt naplemente
fényei villannak, lelkemből feltörnek
emlékeim, kísértenek, ahogyan a sínek mentén  
ballagok, elmém múlton kattog, alkonyég vöröse vérzik
égre rajzolom az arcod, lássalak, érezzem – amíg élek – lélegzem
megérintem a távolodó messzeséget, a vonat csak robog, s te vele suhansz
a pillanatban – semmiséget szorongatok – lelkem a sínekre fektetem, s talán egyszer
valósággá válik a vágyott elképzelhetetlen – párhuzamosaink metszik egymást a végtelenben







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-07-11 18:50:14
Utolsó módosítás ideje: 2014-07-11 18:50:14