Toporzék'

Merényletet sző az emlékezés.
Tudatpillanatokból kinőtt
merev,
nyomasztó tekintetek szikrái
perzselnek,
marnak csontomig heget.
Belülről viszketek.
Lélekbugyraim lüktetnek,
mint gyulladt sebek
gócai , s gennyesre vakart rég
a gondviselés.

És hányásig ringatott az önsajnálat,
mikor (nagy lelki ínségemben )kopogtattam  
nálad,
de te csak néztél.
Na persze,
nem most volt,  még régebben,
de én ott voltam először
gyerek,
ruhád marcangoltam,
nyöszörögtem neked,
jó volna tudni, mit vártam.


Nincs  mondanivalóm, régen is
csak hallgattam folyékonyan, ha kénytelen
a szemedbe kellett néznem,

és csak szálltak a nagy szavak

és repdestek velük a léggömbök
{ mára bizony az összes kipukkant}:
minden mondatod .

(Emlékszel folyvást mit hajtogattál?-
hogy egy kicsit legyek még gyerek,
azt is mondtad, hogy
örökbe fogadtál,
lásd árva vagyok

te valakinek
a variánsa
lesz belőled még oly sok.)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-05-26 10:15:13
Utolsó módosítás ideje: 2015-01-11 16:00:19