Depresszióim 3.
Elhagyott a tél, s becsapott a hó is.
Eső csak szemerkél, szinte szabódik.
Árnyékom megnyúlva koslat mögöttem.
Nyugtalan éjek, s álmaim törötten,
izzadva vergődnek lucskos lepedőn,
szellemalakként, rég unott szeretőn.
Kondul a harang, az éj-zongorája,
fekete csendek örökös komája…
Neszkávés hajnal kukazajos fénye,
döglégyként száll a reggeli edényre.
Porcukros tálra pontpontvesszőt írok,
körbezümmögnek rég nem titkos titkok.
Reszkető bimbó kopog az ablakon.
Dermeszti vad szél, kései fagy… hagyom.
Aranyeső sárga könnye elered.
Szeretni szeretne, de már nem lehet.
Tétova tavaszt követi izzó nyár.
Az ég-kék is fakult, ködös, halk opál…
Árnyékom meglassult, tikkadtan ballag.
Múltjaim, immár, csak leszáradt gallyak.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2014-04-22 17:21:40
Utolsó módosítás ideje: 2014-04-22 17:21:40
