Élet-köszönő


Ahogy most végig gondolom szerényen
-s talán nem kéne szerénynek se lennem -,
hányan játszották a bolondot vélem,
s én bambán és naivan belementem
az anakronisztikus rabszolgaságba
szorongó lelkiismerettel és kába

tudattal, s talán teljesen a nélkül,
mint a barom a sovány legelőkön
leszegett fejjel, fujtatva, de végül
engedelmesen hagytam, hogy legyőzzön
az erőszak, az ostort csak csattogtatva -,
büszkeségeimmel magamra hagyatva.

De élnem kellett, mint a többi ember
talán türelemmel, fel-felszisszentem,
és önmagamra mindig megvetéssel
néztem, haragommal és elveszetten,
egy idő után már soha nem keresve,
a becsületemnek mihez lenne kedve.

Ám nem kívánságkosár volt az élet,
öklendezve is levegőt kell venni,
bevallom, féltem és még most is félek,
időnként lehet egy kicsit pihenni.
Soha sem szerettem talmi hencegőket,
mert az ingyenélő a fejemre nőhet.

Most már, nagybetegen minden hiába,
kevés a levegő, pénzért se kapok.
Megöregedtem, nekem minden drága,
tíz évem se lesz, azután meghalok.
Van, aki elolvas, így, ameddig lehet,
meg kell, hogy köszönjem furcsa életemet.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-01-07 04:28:15
Utolsó módosítás ideje: 2013-01-07 04:28:15