Csontváz-szonett
Mint egy elveszett, csorba tárgy a földön,
vagy faág, mit a sodrás kilökött,
szikkadt kagylóhéj száz kavics között,
sötétben lógó, ócska zsák vagy öltöny,
így lettem én is megtalálhatatlan,
s lettek bennem szélcsengők a csontok.
Csak a napfény visel reám gondot,
míg csörömpölve visszhangzom magamban.
S a hangok bennem néha dallá válnak
ha fúj a szél. Olyan búsan, lágyan
lengenek a csontok egy irányban,
fogak, ujjpercek úgy csendülnek össze,
mintha tudnák, a dallam mit sem ér.
S csak villódznak, mint nyárfán a levél.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2012-12-12 23:14:58
Utolsó módosítás ideje: 2012-12-12 23:37:56
