Nevet a magyar


Nevet a magyar – de nincs jókedve –
önmagán, mégsem fenekedve,
nevet a magyar, mert átejtették,
arcára nem kell bohócfesték

ahhoz, hogy folyton csak nevethessen
térdet csapkodva, önfeledten,
átadva magát nagy jókedvének,
ha dalol, az nem hálaének,

mert ugyan, kinek lehetne hálás,
egymás után kényszerleszállás
következik, bár soha nem szárnyalt,
csak hallgatgatta a madárdalt.

Ha lenne zsírja, mint lisztje nincsen,
pogácsát sütne, a kilincsen
nem lógna folyton, nem kérelmezne,
dolgozna, nem munkát keresne.

Nevet a magyar bús helyzetében,
ám sírni lenne kedve éppen,
vagy káromkodni, nagy haragjában,
lassan pirkadó éjszakában.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-10-22 08:59:14
Utolsó módosítás ideje: 2012-10-22 09:00:31