Beethoven ars

Nyitva az ablak, emberek ténferegnek az utcán,
nők szivárványszín-ruhában, lovak, kocsik húznak el, ostor pattog,
és én nem hallom.
A fal mellé húzódom, nehogy észrevegyenek.
Most engednek a hangjegyek.
Téptem szét jegyzetet, kész művet, ütöttem, szidtam zongorát,
káromkodásaimra a ház összefutott.
Jozefin ígérte, ma jön, elszabadul; ha nem dühöngök, képet hoz róla,
a neve: Minona;
azt mondja, hasonlít rám;
anoniM;
barátja nem lehetek, családja nem lehetek, apja nem lehetek.

Még most is emlékszem a szállodai szobára,
az áporodott szagra, az ételmaradékokra.
Testedre.
A hajnali ébredésre melletted, válladon a vöröslő pattanásra,
ahogy a rosszat is nekem adtad.

Már itt kellene lennie; türelmetlenségemet a billentyűk közé szorítva
írhatnék scherzót vagy bagatellt.
Este tíz múlt,
oktávokat ütök, beragad az egyik billentyű,
zúg, zúg, nem hallom - tudom.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-08-18 17:18:41
Utolsó módosítás ideje: 2012-08-19 22:58:04