A homokba írod a szavakat.
Kiismerhetetlen arcok körülötted,
csak ülnek a napernyőik alatt,
erodált álmok romjain,
közönyös hús-vér szobrok,
vaksüket agóniájuk a megkövült eksztázis.
Némaságod nem számít.
Olvasod a verset,
tökéletesen szabad vagy,
Istennel társalogsz.
Aztán a víz elmossa az írást,
akár az idő
a ritka, csodás pillanatokat.
