Kortárs
Valamikor mostanában történt,
hogy egy nyirkos este
a múzsa egy költő ablakában
állt, és ott belesve
arany fényével köpködte tele
a kopár kisszobát,
és az ihlet percek alatt,
az öreg, elnyűtt
tollhegybe ragadt.
Mikor abban felgyűlt,
mint fáról az almát más, úgy rázta
lapra a szavakat.
Amit írt,
feltépett
ezer sírt.
Kicsit Babitscsal játszott,
és látszott, hogy a költő
Balassival kötött
egyszer vad románcot.
Benne volt Kazinczy tüze,
Tóth Árpád piros rügye,
József Attilának árva
szerelme, cseppnyi Adyval
együtt a sorokba zárva.
Amikor kész lett,
fogta az egészet,
és minden nyelvi
készlettel együtt,
szépen rendbe szedve,
egy igen ritka,
vaskos, nagy tikkfa
asztalra tette,
ahol egy öltönyös,
sűrűn tört magyarral
unottan közölte,
mit ér a magyar dal:
Máj frend! Ez jó!
Húszból tventi!
De az ilyen
most nát trendi!
Disz iz tú mács,
nehéz eset!
Vrájt mí könnyűt,
érzelmeset!
Újra töltőtollat
ragadott a költő.
Hol lant, hol hegedű
pengett a papír hátán.
Úgy jelentek rajta meg a
bús és keserű szavak,
mint tócsától nedves
lábnyomok a járdán.
Szerelemről szólt az ének,
minden szava arzén,
eklektikus méreg,
mitől a szív lágyan elmereng.
A főnök arcán nem olvadt a
fagyos kéreg mégsem.
A tar homlokán eldőlő ív
nem rezdül, meg se reng:
Máj brádör, a versedet
veri, veri szeretem,
de manapság már
nem kúl a szerelem.
Ez az izé… lávli ájrodalom…
Szorrí, disz iz for mí szívfájdalom
nekem, de ez…
Iz veri old…
lejárt lemez!
Nekünk kell nyú stílus,
egyszerű, tiszta!
Most menj! Mikor majd ilyet írsz,
ha bírsz, akkor kom bek vissza!
A költő nem mondott semmit.
Hallgatott az arcán a ránc.
Némán elővett egy cetlit,
majd a tolla,
megszállottan robotolva
áttörte az értelem falát,
és a lapra felkarcolta
korunknak egyetlen dalát:
A líra avitt,
undok fattyú,
hite gyenge,
lelke talmi.
Jól van világ,
akkor fák jú!
Én meg megyek
éhenhalni!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2012-07-22 19:31:25
Utolsó módosítás ideje: 2012-07-22 19:36:38
