Lelkem folyamából


Rosszat teszek, s nem értem én.
Szívem szakad meg, ha nem lehet tiéd.
Néha eltaszítlak,de annál inkább vonználak.
Rohan az idő, s a világ,megállíthatatlanul sodor,
létünk homokvára széthullik mint a por.
Szeretnék megállni, s magamat átadni,
Egy érzésre, egy lélegzetre, egy pillanatra.
Megnyugodni ebben a fergeteges világba,
mely gyermekként habzsol, S mámora megrészegítő vadhalál
úgy gázol át rajtad. - De te ne hagyd!
Kérlek csak ölelj át, S ígérem, örökké melledet leszek.
Veled szippantom tüdőnk éltető elemét,
Veled élem át az éltem erejét,
Fájdalmak kínzását, lényed elmúlását. Lágy szellő érzését,
mely tán már nem is miénk.
A gondolat létét, kisgyermek képét, kinek szeme üveges, s hangja nincs,
mert már nincs mit mondani...
Elmúlt már minden mi éltető lét volt tán? Kérdem én hol vagyok?
Tán hol lelkem s lelked árnyéka megpihen,
Szavak kacagása, illatod vonzása elillan?
Mi ez a vers mely lelkemből szakad ki,
mi ez a lét melyből álmom kopott ki?
S ki vagy Te kedvesem?
Fél, egész, élet vagy halál,
Ki vagy te mond, amíg itt találsz.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-05-10 12:12:24
Utolsó módosítás ideje: 2012-05-10 12:12:24