Új dallam születik...

Mint kóborgó szellem, ki végigjárja
magánya szomorú- szirén táncát,
lelopja még a  sápadt hold mélabús fényét,
és magába zárja szerelme letűnt románcát...
Nem szól a dal, csak valami benne él még,
halkan csendben ül. Rebegve száll, mint a sóhaj,
keresztre feszülve sírja, sírja énekét.
Könnyeiben áztatja szomorú szép szemét.
Bár véget vetne, de még sem: születni óhajt,
el sem engedni többé a két kezét...
Ne nevess ki Te hold, szerelmem igaz volt.
Nem számít semmi már, ha mondanám, vétkeznék.
Szónak súlya nincs, mennyi boldog perc, s óra múlik el…
Minden hasztalan. Bárcsak megint újra érezném!

Életre kel, s ébred egy dallam mégis.  Legbelül zenél…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-04-09 22:17:01
Utolsó módosítás ideje: 2012-04-09 22:17:01