XX. századi vándor déli dala a XXI. században

(avagy hálaének az életút felén)


A múlt században megszülettem.
Az Úr kegyelméből életre leltem.
Istent versbe szedni
mégsem tudom,
pedig lenne rá elég
okom, indokom.

Megköszönni mindazt,
mit nekem adhat, s adott:
A fehér fényt, a fekete fákat,
a rámkövesült csigaházat,
a páraként illanó harmatot,
mi idővel arcomra ráfagyott.
A kertekben ringó jácint illatát,
kopott nénikék fakó mosolyát,
vonatablakból kattogó képeket,
szívkamrába dugott rejtjelet.
A csatornabűzt és a kátrányt
a forró flaszteron, mi rétegekben
rakódik le üszkös torkomon.
Ökrök szemgödrében a halált,
mely bőgésükből örökre kikiált.
Szeretők undorát gyűrött hajnalon,
szálkás arcomat részeg alkonyon.

Megköszönni, hogy van pár dalom,
még ha átdereng is rajt’ a fájdalom.
Megköszönni, ami kábít, s mar is egyben,
hogy a valóságtól kedvem ne szegjem.

Köszönöm, Istenem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-03-19 00:15:34
Utolsó módosítás ideje: 2012-03-19 11:24:23