Az ember hajnalban (jav.)
Az ember hajnalban, hogyha fölriad,
csak néz zavaros, álmos tócsaszemmel.
Elárad, és bár nem akarja,
tengerre tisztul és kitakarja
a világra nem szánt szörnyeket.
Ülnek lesben: titánok, szfinxek.
A tudat lábuknál lapít és szűköl.
A síró gyermeket most senkik se védik,
ülnek a hajnali első villanyfényig
(addig minden kapu: átjáró s tükör).
S az ember vár reszketve, imátlan,
míg a folyók a fényre kiapadnak,
és a pupilla a lelket berekeszti.
Feketét sóhajt, mélyet és töményet,
batyuba köti a tegnapi sötétet;
megy az utcára, a térre vele – lenni.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2012-01-31 13:30:33
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-31 13:31:54
