Atlantisz

„Minden lénynek őre
a korbács” Hérakleitosz

Nem zuhanhat oly mélyre,
fény ne érné.



Életéhtől ittas, csalánozó
gyomorlény-tömeg?
Alabástrom ágakon irizáló
lila-smaragd hullócsillagok?
Hádész hűs nyirokbirodalma,
vagy gyermekkori éden – merre
moszaterdő parti hullámveréstől
ringadoz? Ébredő vér mérgezett
nyilai – egy-egy szalagos korbács:
karmazsin kérgű sziklafal
tövében borzas tűzhal lebeg.
Izzó fehértől éj-lila-barnáig
miriád fénytörő világ:
vágytól-szorongástól lúdbőrző
herék, hasfal, erek.
Égnek tajtéktól csillogó bőrén
koronás mén vágtat. Patája szakít
titán-lombot, szirén-vizet.
Hirtelen alávág egy lángoló jégoszlop,
szigonyát égre tartja:
vonagló ágán ezüstös
hering remeg. S már
összetört korall a csend.
Hellén szobor, ragyogva áll.
A fövenyen mézesen pihegő,
meztelen isten. Feje fölött eltelt
gyomorral keringő ezüstsirály.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-01-16 08:36:42
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-16 08:36:42