Egy (közhelyes) mondat

Vannak szavaim, amik égetik a számat,
nyelvem hegyén ülnek, lehetnek vagy hárman-négyen,
szorítják egymás kezét, ahogy molekulák atomjai,
tisztára közhelyesek, mégsem akarom elpazarolni,
talán majd ha leesik az első hó,
beletapasztom egy hógolyó közepébe,
de attól tartok, lyukat üt a fehér gömbön,
szublimálva védekezne a kiűzetés ellen,
nem tudom majd visszatartani a lélegzetem,
s ahogy a cigarettafüst is a meleg szoba felé kúszik
az erkélyről, megtalálják a visszautat,
felmelegednek a tüdőben, egyre erősebbek lesznek,
én küzdök, pedig csak egy közhelyes mondat
égeti a nyelvemet, olyan különös, pontosan érzi,
most itt lenne az ideje, nem tudom mi ez,
- más lett mint azelőtt, mutálódott,
mint füstmarta kéreghez a nyírfaaraszoló lepke –
félek, hogy szerelem, s ha hallgatok rá
és engedem, de mégsem jut át az ablaküvegen,
elrepül örökre.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-12-02 14:16:02
Utolsó módosítás ideje: 2011-12-02 14:39:04