A karnagy int

Saját magát utánozza az élet,
saját magát, nem égi másait,
a karnagy int, és felcsendül az ének,
a nap tüzel, az éjszaka vakít.

Te vagy nekem, ki összetartod bennem
a szétesőben lévő kincseket,
amelyekért oly sokszor fenekedtem,
s tiltott gyümölcsként így lettem neked.

A lélek legsúlyosabb betegsége
a közömbösség, többet ér a béke,
előtte még a harc is megfelel,

nem váratlan, csak elkerülhetetlen
a végzet, drágám, megnyugodtam ebben.
A végső bajban mindent merni kell!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-06-01 05:29:19
Utolsó módosítás ideje: 2011-06-01 05:29:19