Móló
A hosszú, hosszú, hosszú, hosszú alkony.
Hullám csapódik kőnek. Tágas ég.
Egy vízbe dőlt fa sárosan mereszti
a part felé roncsolt gyökérzetét.
Déltől meleg a kő. Sokáig égett.
Levont vitorlák, elveszett hajók.
A víz alatt ketyegnek és zenélnek
az elmerült karórák, rádiók.
Néhány gyerek követ dobál a tóba.
A hínár között megtorlott a hab.
Az ég nagyon, nagyon lassan sötétül.
A mutatók közt fekete iszap.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Holmi, 2000/2
