A költő nem ír (jav.)

A költő nem ír, ujjai hegyén
feléleszti a napot. Marokra
fogja, úgy teszi magáévá a
szöcske-katapultált pillanatot.

Távoli blendéjén mező fut,
nyikorgó szekéren, rímbe zárt
sorok. Ködbe enyésznek, vidáman
dúdolgat, majd friss szénát terít
(óh, minő jambusok!) a tehénnek.

A költő kapál. Új barázdát szánt
a hátára olvadt viseltes zeke.
Két levegő között feszesen kitart
a verejték, majd foltokra bomlik
szét a test elbeszélő üzenete.

A költő - nevezzük Pista bácsinak,
kaszál. Madarak tollpihéje rebben
metafora-élen, fojtó füst fölött a
pernye daktilusa égbe száll.

A költő tenyerében lassan elfogy
az a nagy kerek. Bíbor sötétben
zsugorodnak, húzódnak vissza
a paraméterek.

Tyúkok gubbasztanak, a tornác
függőajtaja nyerít egyet.
A költő nem ír, a macska miákol,
az eb vonít, hallja ő, amíg komótosan
bezárja maga mögött a csendet.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-14 11:28:46
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-14 11:28:46