Arcod a falamon

Csöngetek, ha hazamegyek, adom a perceket neked,
bújtatni szeretőd, bevetni ágyunkat,
a vékony lécek tartotta múltat.

De nincs szerető, csak temető,
nem dicsérni jöttem, és már sírni sem,
csak mindig, többször utoljára
abból a levegőből szívni, amelyben élsz.

Olvasni a falakat, formálni a szavakat,
hogy elmondhassam neked, soha többé veled,
de nélküled sem, míg a nagy seprű
ki nem takarít szívemből végleg.

Eljöttél hozzám, hoztad a gázszámlám,
albérletemét, magányom melegét,
s mikor elmentél, itt hagytál valamit,
rég levetett mosolyod dugtam párnám alá,
s azóta is őrzöm féltékenyen.

Festem szobám falát, enyém legyen,
de meg ne tudja senki sem,
a fekete kövek alatt elmosódottan
a te arcod tekint rám,
melyet csak én látok,
eljövendő nőim egyike sem.

(2011.02.13)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-02-13 12:29:15
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-13 12:29:15