Kozmikus magány

Gyémántkövekkel teleszórt
takaró alá bújik az este,
enyhe köd és lámpafények
fátyla vállamon, súlytalan terhe.

Gyermeki tekintetemnek
gondos asszonyság, a Hold vet ágyat
s ez a fáradt, jámbor szempár
magát párnái közé kívánja.

Ülök a padon, törődés
koldusa, a szél csak suttogva mer
kúszni a fák lombjai közt
s a mondat számban ájultan hever.

Minden gondolatom halkan
oson lábujjhegyen otthonában,
zaklatottan, álmatlanul
bebörtönözve a koponyámba.

Ülök, mélyeket lélegzek
s magamba szívom az éjt, a látványt,
én, vak csillagok pásztora
reggelre szóra bírom a magányt.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-12-07 01:42:23
Utolsó módosítás ideje: 2010-12-07 01:42:23